Kezdőlap » Bemutatkozás

Bemutatkozás

Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Tisztelt Vendégeink!

Alig két hónappal ezelőtt javasoltam az Új Élet-ben, a Magyarországi Zsidó Hitközségek lapjában azt, hogy a főváros legfiatalabb zsinagógájának, az 1936-ban átadott Bocskai úti templomnak és elpusztult híveinek az emlékét örökítsük meg. A kezdeményezést felkarolta a kerület polgármestere, a hitközség vezetése és az épület jelenlegi gazdájának, a TIT Studiónak az igazgatója. Lágymányosiak és volt lágymányosiak, zsidók és nem zsidók a holokauszt 60. évfordulóján ezzel is emlékezünk a múltra. Jó érzés, hogy ezen a napon itt lehetünk, és nem vagyunk egyedül. Kis közösségünk nevében külön szeretném megköszönni a társegyházak és az önkormányzat vezetőinek, képviselőinek a megtisztelő jelenlétét.

Molnár Gyula személyében polgármester most másodszor látogatta meg ezt az épületet. A zsinagóga avatásán, 1936. szeptember 17-én Lamotte Károly a székesfőváros alpolgármestere is járt itt.

Korábbi feljegyzések szerint a húszas évek második felében és a harmincas évek elején mintegy 1.800-2.000 zsidó élt ezen a környéken. Imaházak voltak a Verpeléti úton, a Ballagi Mór utcában és másutt. Nagyapám alapította egyébként a kelenföldi imaházat. A közösség tagjainak a kívánságára épült ez a templom, amely csak huszonöt évig állhatott az egyre fogyatkozó hívők szolgálatára. Az zsinagóga első rabbija 1936-ban Dr. Benoschosky Imre, az utolsó pedig az ötvenes- hatvanas évek fordulóján Hochberger László volt.

Az eseményekre hatéves koromtól tudok visszaemlékezni. A mai napig nem felejtem, hogy 1939. március 15-én, első elemistaként Édesapámmal jöttem ide, hogy másokkal együtt a nemzeti ünnepet köszöntsük. Mi akkor, másodrendű állampolgárként is megpróbáltunk jó magyarok lenni. Sajnos ezt mások nem akarták észrevenni. A templom alagsorában működött az Illés prófétáról elnevezett zsidó cserkész- és farkaskölyök csapat, amelynek korengedményes tagja voltam. Teleki Pál főcserkész és miniszterelnök jóvoltából a negyvenes években már csak illegálisan működhettünk. Soha sem felejtem el, a német megszállás után 1944. március végén tartott szomorú búcsúnkat. Később így együtt már soha sem találkozhattunk.

1944-45-ben ez a közösség is nagy véráldozatot hozott. Mártírhalált halt a körzet fiatal rabbija, Dr Takács Pál, és számos hittestvérünk. Elpusztult a Váli utcában működő zsidó elemi iskola igazgatója, Barta Béla és nevelők többsége is.

A felszabadulás után 1945. őszén, már a részben helyreállított templomban tartottuk meg a Ros Hásánai istentiszteletet. A nagy világégést követően, 1945. októberében nekem volt első bármicvám ebben a zsinagógában.

A fiatalon elhunyt, Dr. Klein Miklós rabbi irányításával a templomban élénk hitélet folyt, akit később Dr. Komlós Ottó követett. Kórus, harmónium működött és megújult a közösségi élet. A cserkészek egykori helyét az alagsorban, az 1949-es úgynevezett „önfeloszlatásig” a Hanoar Hacioni fiataljai foglalták el. Az ötvenes évek végéig egyébként, rendszeresen színvonalas kulturális programok voltak a körzetben, amelyen olyan neves művészek is felléptek, mint kis Kabos vagy Kishegyi Árpád operaénekes. Személyes történetemhez tartozik, hogy egy ilyen rendezvényen ismertem meg a feleségemet.

A hatvanas évek eleje óta, mintegy négy évtizedig nem jártam ebben az épületben. A múlt ködéből azonban gyakran megelevenednek a régi árnyak, ahogy Kiss József, a magyar-zsidó költő írta, egyik versében:

Emlékek, szárnyát hallom suhogni,

A hínár hí és meg akar fogni,

Messze ifjúságom hallom felzokogni”.

Amikor felnéztem a női karzatra, Édesanyám aggódó arcával találkoztam, aki szerencsére hazatért, és élete utolsó pillanatáig e közösség, hagyományokat őrző tagja volt. A régi barátok és ismerősök többsége azonban már az égi utakon túrázik. A templomban olyan neves kántorok hangja szólt, mint Feleki Rezsőé, Sándor Ernőé, Vándor Jenőé és másoké. 1945 utáni nehéz újrakezdésben fontos szerepet játszott Bleier Andor körzeti elnök. Utódjának Grosz Nándornak volt az érdeme, hogy a megfogyatkozott közösség egy új imaházat tudott teremteni a Károlyi Gáspár téren.

Az emlékszem arra a keresztény házaspárra a Badin családra is, akik sok éven át az épület gondnokai voltak. A náci megszállás idején segítettek a kegyszerek megmentésében, fedezték az illegális cserkész és cionista összejöveteleket. Jóban és rosszban szolidárisak voltak velünk.

A holokauszt hatvanadik évfordulóján a közel hatszázezer áldozatra emlékezve Pilinszky János ( Harbach 1944 ) sorai jutnak eszembe:

Térdig gázolnak botladozva

Facipőiknek alacsony

Sötéten zörrenő zajában,

Mint láthatatlan avaron

De törzsük már a némaságé,

Magasba mártják arcukat,

Feszülten mintha szimatolnák

A messze égi vályúkat.

2004 áprilisában elmondhatjuk, hogy halottak már biztosan megbékéltek egymással, de az élőknek a még vannak adósságaik!

Kovács Gábor

Elhangzott 2004. április 28-án, a XI. ker. Zsombolyai u. 8 sz. alatti TIT Stúdióban elhelyezett emléktábla avatásán.