Válasz Oberlander rabbinak

Megjegyzés a megjegyzéshez – koách déhétérá ádif (a megengedés ereje erősebb)

1. Köszönet:
Mindenekelőtt köszönöm Schmelzer Herman és Oberlander Baruch rabbi uraknak a levélben és az emailben történt reagálásukat. Mint rabbi szívből örülök, hogy vallási témáról folyik a polémia egy zsidó újság hasábjain. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy két tanárom is reagált a cikkemre. Éppen ezért remegő tollal fogok a válaszom megírásához, hiszen az ő tudásuk és elkötelezettségük megkérdőjelezhetetlen.
Olvasóink számára szeretném hangsúlyozni, egy háláchikus döntéssel nem mindig kell egyet érteni. A leírt gondolatok kizárólag az én véleményemet tükrözik, és egyik testületnek sem hivatalos véleménye.

2. Alapelvek:
Rabbik közötti háláchikus vita nem újdonság a zsidó hagyományban. Szép példa, amikor Rámbán az edények kóserolásával kapcsolatban (M.IV. 31/23), nemes egyszerűséggel leírja, „…nekem nem tűnik helyesnek, amit Rási (az egyik legnagyobb törvénymagyarázó) mond…”
Mindkét rabbi-barátomnak volt egy jogos kritikája, miszerint nem írtam a cikkembe forrásokat. Valóban, ám ennek oka az volt, hogy nem tudományos cikknek szántam írásomat, hanem csak tájékoztatásként írtam le.
Véleményem szerint cikkem hangneméből is látszik, a puszta törvényen túl igyekszem az emberi érzéseket is figyelembe venni, és éppen ezért az írásom inkább egy monológhoz volt hasonlítható.
Mikor leültem leírni a gondolataimat eszembe jutott Smuel Glik professzor tanítása, aki első óráján, amit tartott nekünk a responzumirodalomból, így mondta: „egy rabbi, aki vallásjoggal foglalkozik, sohasem zárkózhat be a négy fal közé. Mindig nyitott ablak mellett kell ülnie, hogy érezze a világ rezdüléseit és az emberek érzelmeit. Mérlegelnie kell, és minden döntését úgy kell meghoznia, hogy közben felnéz a könyvből is, és kinéz az ablakon”.
Éppen ezért a híres talmudi helyet, miszerint egy „betértnek nincsenek szülei” (l. Oberlander cikke), nem tudtam őszinte szívvel (és nem is akartam!!) mondani annak az embernek, aki az édesapját veszítette el pár nappal korábban. – ő segítségért jött hozzám, mert szeretett volna zsidóként gyászolni.
Válaszomban a „Lifnim mesurát hádin” talmudi alapelvét alkalmaztam, miszerint létezik törvények feletti törvény is, azaz bizonyos esetekben nem kell mindig ragaszkodni a törvény leírt betűjéhez (lásd: MV. 6/18, ill. MI 34/10 ott, Rási, és Babba Mecia 30, stb). Illetve az ehhez kapcsolódó másik alapelvet, miszerint „ze nehene, veze lo hászér” – „ennek haszna van belőle, a másik meg nem veszít rajta”. (Babba Kamma 20ab). Magyarul, döntésemmel valakinek megnyugvást okoztam, és a törvényt nem szegte meg.

Javítás:
Lehetséges, hogy nem cizelláltam kellően a mondandómat, amikor a szóban elmondott törvényeket gyorsan leírtam és mihamarabb publikálni akartam, de a leírt véleményemet ma is egy változtatással fenntartom.
Annyiban módosítom az álláspontomat, hogy nem minden micva vonatkozik a gyermekre, és erre az eredeti cikkem végén is kitértem, miszerint „csekély különbséget kell tenni” (lásd a lejjebb idézett 4. pont).
1. Egy zsidó gyermek mondhat káddist az elhunyt szülője után, még akkor is, ha a szülő nem zsidó!
2. A zsidó gyász minden magára vállalt törvénye vonatkozik rá, így többek között akár a Tórához való felmenetel tilalma is.”
3. És mindezek után a magára vett micva, ami a gyermekre vonatkozik, számára, mind zsidó ember számára kötelező, beleértve a temetési beszédben való méltatást, illetve a mázkir ima megtartását, még akkor is, ha nem tartotta meg a szülők után előírt gyásztörvényeket.
4. Ám a gyakorlatban még egy csekély különbséget kell tenni a zsidó szülő utáni gyász, illetve a nem zsidó szülő utáni gyászban, hogy felismerhető legyen a zsidó lélek után tartandó gyász és a nem zsidó lélek után tartandó gyász.
A mázkir elmondásával kapcsolatban, annak ellenére, hogy a betért embernek – a Talmud alapján – nincs rokoni köze a saját nem-zsidó szüleihez (még akkor sem, ha ők is betértek) – ennek ellenére ugyanúgy mondhat akár mázkírt is, és erről a törvény is így rendelkezik.

Források:
Érdekesség, hogy a lentebbi forrást, amit Oberlander rabbi idézett, ő kérte el tőlem e-mailben a cikk megjelenése után, amikor az én válaszom alapjai után érdeklődött. Most is ezt a forrást hangsúlyozom ki.
„Később Izrael állam volt szefárdi főrabbija, Ovádjá Joszéf rabbi is foglalkozott a témával (Jöcháve Dáát responzum VI. rész 60. fej.) és azon a véleményen volt, hogy „megengedett hogy így tegyen (kádist mondjon), sőt lehet, hogy még micva is így cselekedni, hiszen ő (az apja) nemzette a világra és nevelte, míg önálló ember nem lett… és semmiképp nem kevesebb, mint egy idegen ember, aki után ugyancsak hasznos a kádis mondása.”
Én válaszomat, mint mondta, nagy részben erre a véleményre alapoztam, illetve ráv Saul Jiszráéli által alapított Eretz Chemda Intézet által kiadott responzumkötetre (Sut bemáre hábezek I/136) és a magyarul is megjelent Rabbi Ephraim Oshry: „Mélységből kiáltok” c. responzumgyűjtemény 85. kérdésére (133. oldal) található válaszra.
Mindenképpen szeretném megemlíteni Schmelzer Herman St. galleni rabbi barátom levelében leírt nagyon érdekes történetet. Avraham Cvi Klein szilasbalhási rabbi „Beérot Ávráhám” c. responzumgyűjteményében, amit fia Klein Sámuel érsekújvári rabbi, majd a jeruzsálemi egyetem tanára adott ki (11. fejezet) a következő válasz található. „Ha egy nem zsidó nő adományt ad egy zsinagógának… és azt kéri, hogy a zsidók imádkozzanak érte a halála után (magyarul, mondjanak káddist), akkor abban nem látok semmi kivetnivalót, ha így cselekednek, hiszen a Jeruzsálemi Szentélyben is áldoztak 70 áldozatot a világ 70 népéért.”
Hasonló forrásként megemlítendő Rámbám királyok törvényeiben (10/12) leírt alapelv, miszerint emberbaráti szeretetből nagyon sok minden megtehető egy nem zsidó ember számára is, amit elvileg a Teremtő a zsidók micvájának rendelt. Ugyancsak Rámbám a mumárim törvényeiben (5/11) írja, hogy egy betértnek is be kell tartani a szülő tiszteletének törvényét, (annak ellenére, hogy a fentebbi Talmud hely szerint neki nincsenek is szülei).
Mindezen források és alapelvek mellett van még egy (számomra) igen fontos talmudi elv: „koách déhétérá ádif” (a megengedés ereje erősebb). Ez esetben a tiltás és az engedés között kellett választanom, mint embernek. Engedtessék meg, hogy a mérlegelés után a korábban megírt véleményt fogalmazzam meg.

Összefoglalás:
Sajnos szomorúan vettem észre, hogy Oberlander kollégám, címként kiemeli: „Nem lehet az ávélutot tartani”, majd alább leírja, hogy bizonyos dolgokat mégiscsak szabad. (Ha jól emlékszem ugyanezt írtam le én is.) Ebből számomra úgy tűnik, hogy elsősorban ellent szeretne mondani nekem, illetve a hierarchiát szeretné tisztázni. Én nem szeretnék és nem is fogok vele versenyezni. Más utakon járunk.
Engem megkeresett végtelen fájdalmában egy fiú és segítséget kért. Ekkor én jó szívvel és őszintén javasoltam neki, hogy azt a gyásztörvényt, amit szíve diktál, tartsa be, és ezt a döntésemet bármikor és bárkivel szemben vállalom. Ugyanakkor elmondtam neki mindazt, amit tudni kell az ilyen szomorú pillanatokban.
Ám ez a levélváltás tanulságos volt számunkra, az olvasók számára. Hiszen ha valaki Oberlander kollégámhoz fog fordulni abban szomorú és döbbenetes pillanatban, amikor elvesztette édesapját, akkor számíthat arra, hogy az ő válasza az lesz: „neked ő nem az apukád!”
Mi neológ rabbik, szeretünk kinézni az ablakon és szeretjük meglátni az emberek mosolyát, de látjuk a könnyeiket is, és igyekszünk úgy dönteni, hogy az „egyenes is legyen és jó is legyen a Teremtő szemében”.(M V. 6/18)