Kezdőlap » Hírek » Tanulás » Imák » Fontos információk a gyászolók káddisáról

Fontos információk a gyászolók káddisáról

A zsidó törvények szerint káddist az elhunyt közeli férfi hozzátartozójának kell elmondania a halált követő 11 hónapon keresztül naponta 3-szor,minjenben, vagyis minimum tíztagú férfi közösségben.Ahhoz, hogy ezt megértsük, egy kicsit jobban meg kell hogy ismerjük a káddist, mint imát, és a halállal iletve gyásszal kapcsolatban álló szokásokat.
GYÁSZOLÓK KÁDDISA FONETIKUS ÁTÍRÁSBAN
Régi héber kiejtéssel

Jiszgádál vöjiszkádás sömé rábó! [A közösség: Omén!]
Böolmó di vró chiruszé vöjámlich málchuszé,
Böchájéchajn uvjajméchajn uvöchájé döchol bész Jiszróél, báágóló uvizmán kórív vöimru omén!

[A közösség: Omén! Jöhé sömé rábó mövórách löólám ulöolmé olmájó. Jiszbórách…]

Jöhé sömé rábó mövórách löólám ulöolmé olmájó.

Jiszbórách, vöjistábách, vöjiszpóár, vöjiszrajmám, vöjisznászé, vöjiszhádor, vöjiszále, vöjiszhálél sömé dökudsó – brich hu [A közösség: Brich hu!]

löéló min kol birchószó vösirószó, tusböchószó vönechemószó, dáámiron böolmó vöimru omén! [A közösség: Omén!]

Jöhé sölómó rábó min sömájó vöchájim olénu vöál kol Jiszróél vöimru omén! [A közösség: Omén!]

(Itt hátrálunk három lépést)
Ajsze sólajm bimrajmov, hu jáásze sólajm olénu vöál kol Jiszróél, vöimru omén! [A közösség: Omén!]

——————-

A zsidó törvények szerint káddist az elhunyt közeli férfi hozzátartozójának kell elmondania a halált követő 11 hónapon keresztül naponta 3-szor,minjenben, vagyis minimum tíztagú férfi közösségben.Ahhoz, hogy ezt megértsük, egy kicsit jobban meg kell hogy ismerjük a káddist, mint imát, és a halállal iletve gyásszal kapcsolatban álló szokásokat.

A halottak tiszteletének zsidó eszméje a lehető leggyorsabb eltemetést kívánja meg, minél egyszerűbb formában: egy lepelben és igénytelen fakoporsóban, port a porral. Parancsolat írja elő, hogy a halottakat el kell kísérni utolsó nyugvóhelyükre. A halált követő időre kiszabott periódusok során a gyász intenzitása egyre csökken. Az első, hétnapos időszak, a sivá, átsegíti a gyászolókat a dermesztő sokkon. Otthon maradnak, alacsony zsámolyon ülve fogadják az egyfolytában érkező részvétlátogatókat. Bármily nehéz ez, lefoglalja a gondolataikat, leköti a figyelmüket. Ezután következik a slosim, a harmincnapos gyászidő. A hátramaradottak folytatják rendes tevékenységeiket, de nem járnak szórakozni, és továbbra is bizonyos előírásoknak megfelelően kell élniük és imádkozniuk. A harminc nap leteltével véget ér a gyász, kivéve, ha az anyáért vagy az apáért viselik, mert ilyenkor egy egész évig tart.

A Káddis a zsinagógai imarendhez tartozó szöveg, amely nem tartalmaz nyílt utalást a halálra vagy a gyászra. Ősi, arámi nyelvű prózavers, amely Isten Nevét magasztalja, és királyságának hamaros eljöveteléért könyörög. A Templom lerombolása után keletkezett, s az imakönyvbe Jób szavaival került be – “Ha megöl is, én benne bízom…” -, aki a legmélyebb katrasztrófában is dicsőíti Istent. A gyülekezet az istentisztelet minden szakaszának végén együtt mondja az előimádkozóval.

Néhány évszázada kapott lábra az a szokás, hogy az újonnan gyászoló mondja az istentiszteleten az utolsó Káddist, kifejezve a csapás ellenére csüggedetlen hitét az Örökkévalóban. Mivel gyakran több gyászoló is volt a templomban, felmerült a kérdés, kit illessen a Káddis-mondás joga. A rabbinikus szaktekintélyek bonyolult eseti jogi szabályozást dolgoztak ki, de ez csődöt mondott. Végül az lett a szokás, hogy az összes gyászoló kórusban mondja az utolsó Káddist. A precedenstörvény nyomait őrzi, hogy az előimádkozót a gyászolók közül szokták kiválasztani.

A tények előadásával nemigen lehet elmagyarázni a Káddis-mondás szokásának hipnotikus erejét. Először is ott van maga az ima, az erőteljes ritmusú, izzó hangú, gyönyörű ditirambus. Hiszen már szavainak muzsikája is csodálatos, s ha öt gyászoló közül csak egy érti is jelentésüket, a hangzás maga megrendítő. Ott van az érzelmi élmény, hogy együtt mondjuk másokkal, akiknek a családját ugyanaz a csapás érte. Ott van a halál tiszteletének hatalmas érzése, amely a hosszú idők folyamán beleivódott a szövegbe. A gyászoló ösztönösen megvigasztalódik és felszabadul a cselekmény által: úgy érzi, hogy halottja felé nyújtja megnövekedett karját, és megfogja a kezét. Nem állítom, hogy valóságosan érzékeli ezt, de nagyon erős kapcsolat érzése alakul ki.

Azt hiszem, a Káddis kivételes hatalma mindezen fölül a jelenlegi nemzedéknek az előző, kihalóban lévő nemzedékkel való viszonyában rejlik, amelynek uralkodó érzése a bűntudat. Az élők általában is bűntudatot éreznek a holtakkal szemben, de bennünk különleges intenzitással működik ez a hajlam.

A Káddis-mondás betartása gyakran a zsidósághoz való részleges, esetleg teljes visszatéréssel jár együtt. A szokás, amely elviszi a gyászolót a zsinagógába, újjáéledt érdeklődést támaszthat benne a héber nyelv, az imádságok iránt, s minden napjából lefoglal egy kis részt az elmélkedés számára. Hallottam olyan bírálatokat, hogy a Káddis-mondás szokása által hitünk a halál vallásává válhat. Úgy tűnik, éppen ellenkező a helyzet: ha a halottak halálukkal bármily kis mértékben is újjáépíthetik ősi hitünket az élők számára, akkor nemhiába haltak meg. Az élők az egyik legkegyesebb és legértékesebb cselekedetet hajtják végre, amikor naponta elzarándokolnak a zsinagógába Káddist mondani.
Az emberek időnként kifogásolják, hogy a Káddis-mondáshoz is szükséges a minján, a tíz emberből álló testület. Az előző leírás ennek szükségességére is rávilágít. A Káddis közösségi ima. Szavainak a gyülekezet előtt kell elhangzaniuk. Teljesen elfogadható a magányos imádkozás, és alkalmasint sok, igen vallásos ember gyakorolja is, de ilyenkor elmaradnak a közösségi imák, amelyek közé a Káddis is tartozik.

A halál évfordulóján, járcejtján az utódok életük minden évében Káddist mondanak. Velük megszűnik ez a kötelezettség: a gyászolás feladata nem hárul át a következő nemzedékre.
A judaizmus szigorúan megszabja a gyász időszakait és megtartásának szokásait. A túlzásba vitt gyászolást az Örökkévalóba vetett bizalom hiányának tekinti. Hitünk szerint természetes és szükséges is egyben, hogy a halál dúlásának nyomai idővel elsimuljanak. Noha az ember a szeretett hozzátartozó halála után soha többé nem lesz ugyanaz, aki előtte volt, a gyász után mégis tovább kell élnie, az élet folytatása érdekében el kell fojtania a fájdalmat. A jámbor gyászoló megszaggatott ruháját összevarrják, hogy ismét viselhesse. A jel megmarad, de az élet folytatódik…

Végezetül engedje meg, hogy „elmondjak” egy történetet.

A legenda rabbi Ákiváról, a neves tanaitáról szól.
Történt egyszer, hogy rabbi Ákivá találkozott egy emberrel, aki fekete volt, mint a szurok, a fején egy óriási csomagot cipelt, és nyílsebesen futott valahová. Ákivá megkérdezte, hová szalad és miért cipel ilyen nehéz csomagot. Az ember kérte, hogy ne tartsa fel, mert a főnökei megharagszanak rá. Ákivá tovább kérdezősködött, és megtudta: az illető tulajdonképpen halott, akit az égben arra ítéltek, hogy mindennap egy nagy csomó fát vágjon, amelyen elégetik őt. Ákivá kíváncsi volt, hogy miért kapta ezt a büntetést. Kiderült, hogy az ember életében adófelügyelő volt, aki előnyben részesítette a gazdagokat, de gyötörte a szegényeket. A bölcs azt kérdezte: “Nem tudod, hogyan lehetne segíteni rajtad?” “De igen — mondta a szerencsétlen. — Hallottam, hogy ha lenne egy fiam, aki a közösség előtt elmondaná a Káddist, és a hívek Jöhé sömé rábát mondanának utána, akkor felmentenének a büntetés alól.”

Még azt is elmondta az illető, hogy tudtával nincs fia, de amikor meghalt, a felesége állapotos volt… Ákivá megfogadta, hogy megkeresi az özvegyet, és ha fiút szült, megtanítja azt a Káddisra…

Elment Lodkiába, ahol laktak, de aki csak meghallotta a halott nevét, elátkozta, és hallani nem akart sem róla, sem a feleségéről, sem a fiáról, akiről azt mondták a rossz nyelvek, hogy nincs is körülmetélve… Ákivá megtalálta a kisfiút, körülmetélte, és ezzel bevezette Ábrahám szövetségébe. Megtanította héberül olvasni és áldásokat mondani, majd elvitte a templomba, ahol a gyerek Borchut mondott, vagyis áldotta Istent, és elmondta a Káddist, amire a közösség Jöhé sömé rábával válaszolt… Ebben a pillanatban a másvilágon feloldották az apa súlyos büntetését. Az megjelent Ákivának álmában, és megköszönte, hogy megmentette lelkét a szörnyű büntetéstől… [Ez a szöveg a bécsi Jicchák rabbi Or Záruá című könyvéből (2. rész 11. oldal) ismeretes. Alapja az Élijáhu Zutában közölt legenda lehet, amelynek hőse Jochanán ben Zákkáj, de a legendának több verziója ismeretes, és a Zohár is említi.]

Egyes kommentátorok szerint a Káddis tulajdonképpen ciduk hádin, vagyis igazolása, elismerése annak, hogy az Isteni Gondviselés igazságos, és így a Káddis a halott lelkiüdvére szolgál. Ez az egyik oka annak, hogy csak tizenegy hónapig mondanak Káddist, mivel a hagyomány szerint a vétkesek büntetése tizenkét hónap, és ha annyi ideig mondanánk a gyászimát, ezzel elismernénk, hogy a halott vétkes, bűnös ember volt…

(A fentebi cikkben citátumok találhatóak Herman Wouk “Én Istenem” című könyvéből és az EGYSÉG c. folyóirat 1995. júniusi számából)

 
 
 
 
A zsinagóga vezetése (stern.JPG)
Close