Kezdőlap » 2007. május 6. vasárnap — Lág báomeri ünnepség — saslik sütés

2007. május 6. vasárnap — Lág báomeri ünnepség — saslik sütés

Közös szimbolikus tábortűz és saslikozás a Mosoni Zsidó Hitközséggel és a UJS-el! (UJS infók)

A vacsora bekerülési ára: kb 800 forint.
A sütést 14.00-kor kezdjük el!

Mindenkit szeretettel várunk! (a szervezés megkönnyítése érdekében lehetőség szerint írásban jelezzék, ha jönnek – köszönjük)
Közös szimbolikus tábortűz és saslikozás a Mosoni Zsidó Hitközséggel és a UJS-el! UJS infókért katt ide!

A vacsora bekerülési ára: kb 800 forint.
A sütést 14.00-kor kezdjük el!

Mindenkit szeretettel várunk! (a szervezés megkönnyítése érdekében lehetőség szerint írásban jelezzék, ha jönnek – köszönjük)

néhány szó az ünnepről:

Az omerszámlálás harmincharmadik napja vagyis ijár hónap tizennyolcadika, egy kivételes nap az omerszámlálás időszakában, ugyanis ekkor felfüggesztésre kerülnek a gyászszokások és némi ünnepi jellege is van a napnak.

E nap a tanulók számára egy általános örömnap, a tanulók ünnepe, ugyanis a hagyomány szerint ekkor szűnt meg a Rabbi Ákivá tanítványait sújtó “járvány” (valószínűleg a rómaiakat értették ez alatt, kik leverték és iszonyúan megtorolták az akkori zsidó szabadságharcot, a Bár Kohbá/Bár Koszibá vezette felkelést 135-ben). Az óriási vérveszteség, valamint a tanítványok, a nép eljövendő tanítóinak halála, az utolsó ókori zsidó szabadságharc bukása nagyon sokáig éreztette hatását. E nap azonban “mikor megszűnt a járvány” minden bizonnyal egy győzelem emlékét idézi, de csak “virágnyelven” írhatták le annak idején és így is került be a Talmudba.

Egy másik hagyomány szerint e napon halt meg Rabbi Simon bár Joháj, de még mielőtt meghalt volna, felfedte a kabbala titkait. Rabbi Simon bár Joháj a II. században, a rómaiak elleni felkelés leverése után tizenhárom évig élt egy barlangban a Talmud tanúsága szerint, ahol megírta a Zóhárt, a kabbala egyik alapművét. (A valóság azonban az, hogy e művet valószínűleg Mose de Leon írta a XIII. században, a mai Spanyolország területén.) Szintén e napon távozott az élők sorából REMÁ (Rabbi Mose Iszerlesz) 1572-ben, ki a zsidó vallás törvénykódexéhez, a Sulhán áruhhoz (Terített asztal) írt kiegészítést Mápá (Abrosz/Terítő) címmel, melyben az európai (áskenáz) zsidóság szokásait, vallási gyakorlatát ismerteti kiegészítésként a Sulhán áruhhoz.

A XIX. században élt nagy pozsonyi rabbi, Hátám Szofér (Mose Schreiber) szerint e napon hullott az első manna a pusztában az Egyiptomból kivonult zsidó törzseknek.

Lág báomer szokásai, hagyományai az ünnep történelmi hátteréhez kötődnek. A rabbi Ákivá tanítványai között pusztító vész végének emlékére ilyenkor a diákok, a tanulók ünnepelnek; közösen kirándulnak a természetbe, ahol számháborút játszanak, nyíllal lövöldöznek, mintegy “modellezik” a Bár Kohbá/Bár Koszibá szabadságharcot. Az áldozatokra való emlékezésül pedig főtt tojást fogyasztanak, amely a gyász szimbóluma és így a gyászolók eledele.

Simon bár Johájra emlékezve pedig Izraelben szokás, hogy egy észak-galileai kisvárosba, Méronba utaznak és ott ünnepséget, mulatságot (hilulá dibár Joháj) tartanak; énekkel, tánccal, gyertyákat gyújtva és hatalmas máglyákat rakva. Itt és ekkor vágják le a három éves fiúgyermekek haját is ünnepélyes külsőségek között (háláká).

A nyilazás szokása Simon bár Johájhoz is kötődik, mert a hagyomány szerint az ő életében nem volt látható szivárvány az égen (az íj és a szivárvány neve a héberben egyazon szó: keset), mert érdemei megvédték a világot az özönvíztől, ugyanis a Tóra írja: “Szövetséget kötök tehát veletek, hogy ne irtassék ki többé minden élő test vízözön által és hogy ne legyen többé vízözön, amely elpusztítja a földet. És szólott I.-ten: Ez a szövetség jele, amelyet megállapítok köztem és köztetek és minden veletek lévő élőlény között örök időkre. Ívemet (szivárvány, íj) helyezem a felhőkre, hogy szövetség jeléül szolgáljon köztem és a föld között.” E napon nem gyakorolják az omerszámlálás alatti gyászszokásokat, lehet hajat vágatni, esküvőket tartani. Szokás, hogy az asszonyok és a férfiak nem végeznek semmilyen munkát a napnyugta után, utalásul a Bár Kohbá/Bár Koszibá szabadságharc alatti cselekedetükre, miszerint azokban az órákban a halottak eltemetésével voltak elfoglalva.

Rabbi Ákiváról, a zsidóság egyik legnagyobb tudósáról, tanítójáról és vértanújáról, valamint a tanulás kapcsolatáról szól az alábbi történet: “Beszélik, hogy (Rabbi Ákivá) negyven esztendős volt és még semmit sem tanult. Egyszer megállt egy kútnál és kérdezte: Ki vájta ki ezt a követ? Felelték neki: A víz, mely mindig odacsöpög, hiszen így írja a Szentírás: “…köveket szétmorzsol a víz.” Rabbi Ákivá ezt gondolta magában: Ha az ami lágy, áttöri azt ami kemény, akkor a Tóra szavai, melyek oly kemények mint az acél, ne tudnák lecsiszolni a szívemet, ami csak húsból és vérből van?! Azonnal elsietett onnét és beültek fiával együtt az iskolapadba. A palatábla egyik végére Rabbi Ákivá írt, a másikra pedig a fia. Az alef-béttel kezdte a tanulást, majd a Vájikrát (M.III. könyve) tanulta meg és abba sem hagyta, míg az egész Tórát el nem sajátította.”
(Oláh János)